ELSŐ TISZTÍTÁSI KONFERENCIA
Ha el lehet helyeznünk magunkat a gondolattal annak a térnek a középpontjába, ahonnan láthatjuk az evolúció menetét és tanulmányozhatjuk bolygónk láncának történetét, nem annyira a világot alkotó világok fizikai, asztrális és mentális vonatkozásában, mintha képzelettel képviseltetnénk magunkat, azt hiszem, hogy ha figyelembe vesszük az ilyen evolúciós emberiséget ezekben a fejlődő csoportokban, képet képezhetnénk az egészről. Látom egy hatalmas hegyet, amelyet az űrben felemeltek egy olyan útvonallal, amely a szoknya mentén kanyarodik a csúcstalálkozóig, körülbelül hét kört körbejárva, és minden fordulóban hét állomáson, ahol a zarándokok egy ideig maradnak, és amelyekre vissza kell menniük cserébe. [1] Az ösvény spirális vonallal veszi körül a hegyet, és a csúcs elérésekor egy csodálatos Templomhoz vezet, mint a fehér márvány, amely csodálatosan emelkedik fel és az északi kék felé ragyog.
Ez a templom a zarándokút célja, és azok, akik benne vannak, már a karrierjükbe befejezték a hegység emelkedését, és csak ott maradnak, hogy segítsék azokat, akik még mindig másznak. Ha közelebbről megnézzük a templomot, hogy megtekintsük annak felépítését, akkor észrevehetjük, hogy annak központjában található a Szent Szent hely vagy a Sancta Sanctorum, amelyet koncentrikus körökben négy Atrium vagy Ház vesz körül, mindegyik a templom területén található, és egymástól egy áramkör választja el egymástól. fallal körülvett, úgy, hogy az egyikről a másikra az átriumba vagy a házba történő átjutáshoz az utasnak át kell lépnie az egyes áramkörök egyetlen portálján.
Tehát, hogy a templom központjába kerüljenek, mindenkinek át kell lépnie a négy egymást követő portálon. De a templomon kívül van még egy kerítés, a Külső burkolat, ahol sokkal több van, mint a templom belsejében. A Templomot Atriosával és az alul lefelé haladó hegyi ösvénytel szemlélve látjuk benne az emberi evolúció allegóriáját. Az út az az út, amely jelzi a versenyt, és célja a Templom. A hegyi ösvény mentén hatalmas tömeget láthatunk, akik lassan másznak, lépésről lépésre, néha úgy néznek ki, mintha minden lépésre előremennének egy újabb visszaadást, és bár a tömeg egésze felfelé irányul, olyan lassan emelkedik fel, hogy emelkedése alig észrevehető. A versenynek a folyamatosan növekvő eón fejlődése olyan lassú, fáradt és fájdalmas, hogy nem érthető, hogy a zarándokok milyen lélegzetet kapnak egy ilyen hosszan tartó mászáshoz.
Több millió évre lenne szükség ahhoz, hogy körülhatárolja az utat a hegy körül, és még sokan mások, hogy kövessék egy zarándok nyomában, aki ezt az időt az élet végtelen egymást követő szakaszában nyomon követi, mindannyian felmásztak, hogy belefáradnánk ezen számtalan tömeg megfontolására. hogy oly lassan lépjenek fel előre-hátra, miközben felmennek a spirális úton. Miért másznak ilyen lassan? Mennyi az ilyen millió ember utazása? Miért törekszenek mindig arra, hogy elérjék a csúcstalálkozón emelkedő templomot? Rájuk nézve úgy tűnik, hogy olyan lassan járnak, mert nem látják a céljukat, vagy nem tudják, milyen irányba járnak.
Amikor egy vagy a másik utat megfigyeljük, mindig látjuk őket eltérni, ott felé vonzódni vagy üvöltve és cél nélkül, eltérésükben. Nem úgy mennek egyenesen, mintha vállalkozást indítanának, hanem az egyik oldalról a másikra vándorolnak, oly módon, hogy gyermekek futtassanak itt virágot fogni vagy ott pillanatot vadászni. Tehát minden idő alatt pazarolnak, és nem sokat haladtak előre, amikor a napi menetel végén az éjszaka jön. Rájuk nézve úgy tűnik, mintha lassú intellektuális haladásuk sem gyorsította volna fel ütemét. A rosszul fejlett intelligencia az élet minden napja után alszik, majdnem ugyanazon a helyen, mint az előző nap; és a felsőbb intelligencia szintén lassan jár, és alig halad előre az élet minden napján. Látva, hogy ezek felemelkednek, szívünk sajnálom, és meglepve vagyunk, hogy nem néznek fel, hogy megértsék, milyen irányba vezetnek útjuk.
Ami a külső házat, amelybe néhány első zarándok eljutott, nemcsak a hegy spirálútjának elérésével érhető el, hanem az út különböző pontjairól gyorsbillentyűkkel is elérhető. hogy ahelyett, hogy a hegy körül járnának, egyenesen kinyílnak a szoknyájukon keresztül, és bátor szív és robosztus zarándokok léphetnek át velük. Amikor megvizsgáljuk annak okát, hogy a társaiknál sokkal egyszerűbb utat találnak a Külső Ház eléréséhez, látjuk, hogy első lépésük az, hogy távozzanak a romlott spirális úttól, és egyenesen a Külső Ház felé menjenek , amely elérhető az út bármely pontjáról, amikor az évezredek óta forgó lélek először elismerte, hogy utazásának célja van, sőt egy pillanatra észreveszi a tetején felállított templom pillantását.
Mivel ez a magas templom a hegy szoknyain át sugároz fényét, és egy pillanatra megkülönbözteti a zarándok, aki sikeresen felemeli a szemét az út virágától, kavicsától és pillangóitól, aztán Még akkor is, amikor pillanatnyi megvilágosodást él, nem teljesen megegyezik azzal, mint addig, bár egy pillanat alatt felismert egy célt és célt. Egy pillanatig átpillantotta a csúcstalálkozót, amely felé emelkedik, és felfedezte a meredek, de sokkal rövidebb utat, amely egyenesen felfelé vezet, amelyen a templom ragyog. A hegyi szoknya lefelé vezető rodeó mellett önmagában is megfordul, úgyhogy a hegy minden egyes fordulóján hét kör van, amely hosszú időt vesz igénybe futásban. Így abban a pillanatban, amikor a célt megpillantja, és rájön, hogy a teljes hét kör és a felemelkedő út kisebb rodeóinak sokasága helyett megteheted az utat, amely közvetlenül a pillantáshoz vezet A cél akkor a lélek megérti, hogy ezt a parancsikont Szolgáltatásnak hívják, és be kell lépni egy olyan ajtón keresztül, amelynek ábrája arany betűkkel világít, a szlogen: Az ember szolgálata.
A lélek ezután megérti, hogy még mielőtt megérkezik a templom külső rekeszébe, át kell lépnie ezen az ajtón, és meg kell győznie magát arról, hogy az életnek szolgálat célja, és nem önző képessége, és hogy az egyetlen módja a gyorsabb felmászásnak, hogy segítsen felmászni a lemaradás, hogy mindenki hatékonyabb segítséget kapjon a templomtól, mint az egyébként lehetséges volt. Mint mondtam, a léleknek csak egy pillantása van egy villámcsapásra, amely egy pillanat alatt megvillan és elhalványul, mert csak a hegycsúcsról kilógó fénysugarak közül az egyik fáj, és mivel olyan sok és annyira vonzó A kanyargós ösvényen szétszórt tárgyak könnyen a lélek megjelenésévé válnak. Miután a fény megjelent, akkor ismét könnyebben láthatja, és amikor a lélek még cselekedeteinek és képzeletbeli ábrázolásának is kitűzte cselekedeteinek célját, valamint a szolgálat kötelességét és hatékonyságát, mindig vágyakozik becsapni azt a rövid utat, amely helyesen vezet felfelé a templom külső burkolatához. Az első látás után az utasok alkalmanként megvillannak, és a hosszan tartó felemelkedés napja után a lélek ismét egy másik pillantást vált, mint talán az előző.
Aztán látjuk, hogy azok a lelkek, akik egy pillanatra felismerték az élet célját és célját, nagyobb felbontással kezdnek felkelni, mint társaik, és bár továbbra is a kanyargós utat követik, határozottabban gyakorolják az erényt, és őszinte kitartással vallják be a vallás, amely megtanítja őket a lejtőn emelkedésre, és hogyan érik el végül a templomot. Így azok a lelkek, akik áttekintették ezt a lehetséges kifejezést és vonzódtak az ahhoz vezető úthoz, szorgalommal és éberséggel kissé megkülönböztetik magukat másoktól, és eljutnak az ösvényen mászó számtalan sokaság élére. Ezek a lelkek gyorsabban járnak, mert az utazásukban meghatározott céljuk van, megértik az általuk megtett irányt, és bár nagyon tökéletlenül kezdenek egy ideál felé haladni, és arra törekszenek, hogy egy meghatározott célra éljenek.
De még ha alig ismerik fel e cél valódi természetét, mivel homályos intuíciójuk van, nem pedig az útjuk pontos fogalma, akkor már nem járnak egyik helyről a másikra, amint egy kicsit alacsonyabbra emelkednek, de határozottan felmennek. a kanyargós úton és minden nap tovább haladnak, amíg egyértelműen a sokaság élére helyezik az élet szellemét, az erény gyakorlását és a mások iránti növekvő vágyat. Ily módon gyorsabban haladnak a csúcstalálkozó felé, bár továbbra is mennek a kanyargós úton, szisztematikusan fegyelmezik magukat és megpróbálnak segíteni osztálytársaiknak, hogy ugyanolyan ütemben tudnak mászni. De egy kicsit gyorsabban haladnak, mindig a segítő kezet tartják körülöttük, hogy ösztönözzék őket gyorsabban mászni az út mentén.
Hirtelen a segítők és azok a segítők, akiket szeretnek és szolgálnak, egy gyönyörű figurát találnak, ám első látásra kissé makacs megjelenésű, amely velük beszél, és rövidebb útról szól. Tudjuk, hogy ez a megvalósult ábra a Tudás, aki suttogja a fülébe a gyorsabb haladás feltételeit. A vallás, amely segített nekik az erény gyakorlásában, úgy mondható, a Tudás testvére, és az ember szolgálata szintén testvére. Ez a hármas testvériség ezután átveszi a lelket, amíg végül teljesebb hajnal és teljesebb elismerés következik be, így a lélek pontosabban meghatározza felemelkedésének célját, és ahelyett, hogy a jövőben álmodozni vállalna, Kifejezetten beépíti ezt az álomot a céljába, és felismeri, hogy a szolgálat az élet törvénye. Szándékos szándékkal az emberiség fejlődésének elősegítésére tett ígéret gyengéden folyik a lélek ajkából.
Ez az első szavazata, hogy valaha is átadja magát a verseny szolgálatának, és bár ebben a szavazásban még mindig nincs teljes terv, ez magában foglalja az ígéretét. Azt mondja egy bizonyos Szentírás, hogy az egyik nagy lény megtalálta a rövid utat, és elég gyorsan felmászott a durva ösvényre, hogy egész faját hátrahagyja, és egyedül álljon az élvonalban, mint az emberiség első és ígéretét . Ő volt az, aki a későbbi korokban elérte Buddha méltóságát, és azt mondják, hogy a kalpa fogadalma után tökéletesítette kalpáját, mert az életének koronázására szolgáló munkának kezdetben volt szolgálata. A lélek e fogadalma összekapcsolja a nagy előző lényekkel, és úgymond mondja, a kötelék képezi azt a próbaidőt, amely a Templom ugyanazon bejáratához vezet a külső burkolaton keresztül .
Végül, sok olyan fáradságos erőfeszítés után, amelyekben a lélek tisztaságban, bölcsességben és nemességben növekszik egymás után, világosan és határozottan kifejezi már szilárd akaratát; és amikor ezt az akaratot kifejezetten és egyértelmű céllal deklarálják, nem az általa követett zúgolódásnak, hanem a parancsnak megfelelő szóként, akkor ez a határozottan kopogtat a templom külső burkolatának bejárati ajtón, és olyan kopogásokkal kopogtat, amelyeket senki nem hagyhat figyelmen kívül, mert bevonják az elszánt lélek energiáját a sikerhez, és hogy elég sok megtanultak, hogy figyelmeztessék az elvégzendő feladat nagyságrendjét. A Külső ház előtt álló lélek tudja, mit akar elérni, és felismeri az előttük álló nehézségek hatalmasságát. Mivel a feladat nem más, mint a faj átlépése, ugyanahhoz a versenyhez, amelynek számtalan évezredeken át kell átjutnia a földgömbről a bolygónkénti lánc egymást követő szakaszában. A bátor lélek, amely kopogtat a Külső burkolat ajtaján, csak néhány emberi életben szándékozik felmászni az egész hegyre, és lépésről lépésre felmászni a legmeredekebb lejtőn, hogy kövesse az utat, amely jogosan vezet a Szent helyhez.
Javasoljuk, hogy az időben olyan fellépést végezzen, amely néhány életet lefed, mindazt, amit a versenynek számtalan életbe be kell tartania. Olyan óriási ez a feladat, hogy nehézségei előtt az agy szédülést szenved. Olyan nagy, hogy azt vállaló lélek majdnem azt mondhatja, hogy már elkezdi meggyőzni isteniségét és benne levő mindenhatóságot, mert ez egy Istennek méltó feladat, amelyet néhány életben meg kell tennie, annak a ciklusnak a pontjától kezdve, amelyben most létezik az emberiség, az egész emberiségnek nemcsak azokban a versenyeken kell részt vennie, amelyek még hiányoznak a jelenlegi fordulóból, hanem a jövőben is.
Ennek a feladatnak a teljesítése azt jelenti, hogy az isteni hatalom emberi formában tökéletesedik . Az ajtó kinyílik, amikor a lélek meghívásra kerül, amely belép a Külső házba, ahol lépésről lépésre kell mennie, amíg el nem éri a templomhoz vezető nagy beavatások négy portáljának első portálját. De egyetlen lélek sem lépheti túl az első portált, amely nem örökké átölelte az Örökkévalóságot, és elhatárolódott érdeklődésétől a körülötte lévő átmeneti dolgok iránt, mert egyszer a lélek belép a Templom első belső burkolatába, amely a másik három a Szent helyhez vezet , soha többé nem hagyja el. Az ő jövő évezredeire választotta szerencséjét, és olyan helyen van, ahonnan senki sem hagyja el a belépést. Az első nagy beavatás a templom belsejébe tartozik; de a lélek, amelynek előrehaladását nyomon követjük, nem más, mint a külső házban való felkészülés a jövő életére, hogy átmenjen a hét szakaszból, amely az első portálhoz vezet, és arra vár, hogy meghaladja a templom áthidalását.
Ezért mi kell a munkája a Külső házban? Hogyan lehet úgy irányítani magatartását, hogy méltó lehessen kopogtatni a templom ajtaján? Ezzel a kérdéssel foglalkozom akkor is, ha csak a hallgatók és az olvasók kisebbségével tudok egyetérteni, jól tudom, hogy a Külső védelem leírásakor mondhatnék valamit, ami kellemetlennek és sőt visszataszítónak tűnhet. Meglehetősen fájdalmas a külső zárt út, a vallásgyakorlás és az erények gyakorlása útjának megkeresése, amely lehetővé teszi az emberi lélek számára, hogy kopogtasson a Templomot körülvevő Külső zárt ajtaján. Nehéz, és azok, akik belépnek, sokat fejlődtek. a múltjában, bár kétségtelenül az ott igénybe veendő élet nagyon vonzónak tűnik azok számára, akik még nem ismerték meg véglegesen létezésük tárgyát és célját. Mivel meg kell jegyezni, hogy a Külső házban csak azok vannak, akik határozottan elkötelezték magukat a szolgáltatás mellett; aki mindent megadott anélkül, hogy bármit kért volna, hanem a kiszolgálás kiváltságát; akik egyáltalán felismerik a földi dolgok átmeneti jellegét, és konkrétan elvégzik az elvégzendő feladatot, és hátat fordítanak a hegyet körülvevő virágos utakra, szilárd eltökéltséggel arra, hogy egyenesen felmenjenek rajta, bármilyen költséggel és annak ellenére is a napi erőfeszítéseket, amelyeket életének napjainak gyors egymást követő szakaszában kell tennie.
Sokat kell küzdeni a Külső burkolatban, mert rövid idő alatt is sok tennivaló van. A magyarázat tisztázása érdekében öt részre, aspektusra vagy szakaszra osztottam a lélek feladatát a Külső burkolatban; de jól érthető, hogy a valóságban nincsenek ilyen megosztások, szempontok vagy szakaszok, mert ezeket egyidejűleg kell végrehajtani egyidejű fejlesztés során. Ezeket az önkényes megoszlásokat kaptam a következő címeken: Tisztítás, Gondolatok kormányzása, Karakterkészítés, Szellemi Alkímia és A Hálón. Megismétlem, hogy ezeket a megosztásokat nem szabad külön-külön venni, mivel mindazt, amit jelent, egyszerre kell elvégezni, és ez a lélek egyidejû munkája, amely az életét a Külsõ záradékban tölti, és még részben is el kell végeznie. hogy merjék elérni a templom ajtaját. E megosztásokkal egymás után foglalkozunk, hogy jobban megértsük őket; de a vázlatból arra következtetve, hogy a léleknek nem minden tökéletességgel kell teljesítenie őket, hanem csak részben, hogy elérje az első Beavatás portálját. Elég ahhoz, hogy küzdjön némi sikerrel, megértse munkáját és szorgalmasan végezze el, mert amikor tökéletesen elvégzi, belép a Szent helyre.
Ezért munkájának egy részét az alacsonyabbrendű természet megtisztításának kell képeznie mindaddig, amíg minden molekulája tökéletesen harmonizál a felsőbbrendűvel; amíg minden tiszta, amikor az ember ideiglenes aspektusához tartozik, személyiségnek hívjuk, és nem az állandó egyén, hanem csak a tulajdonságok és tulajdonságok halmaza veszi körül az egyént Minden életük. A személyiség alkotja azokat a külső tulajdonságokat és tulajdonságokat, amelyek körülveszik, és amelyekre a lélek le van fedve, néha elveszve őket a másik életből; minden, ami reinkarnációhoz szükséges; mit dolgoz ki az inkarnáció során; és végül: mennyi állandó egyéniség vonzza körül a földi élet során, és amelynek lényegét elnyeli, hogy bemerüljön fejlődő és örök önmagába.
Sinnett úr a közelmúltban ezt a kifejezést használja: hűség a magasabb énhez, amely nagyon jól szimbolizálja a lélek helyzetét abban az időben, amikor szándékosan beléptek a külső burkolatba, és látják a művet, mielőtt kibővülne. Nagyon céltudatos kifejezés, ha jól megértjük, leírni kell a lélek hozzáállását ilyen körülmények között, mert ez azt jelenti, hogy szándékosan döntünk arról, hogy visszautasítson mindent, ami ideiglenes és a személyiséghez tartozik, Szerencsére az összes olyan életet, amelyet ebben az alvilágban kell eltölteni, hasznos anyagok összegyűjtésére használják, hogy továbbadják azokat az Egónak, amely él és nő, amiből a személyiség nyújt. Ez azt is jelenti, hogy a személyiségnek vagy az alacsonyabb énnek figyelmeztetnie kell arra, hogy alapvetően egy a magasabb Énnel. Ez azt jelenti, hogy a világban az időbeli cselekvésnek kell lennie. Neo ügynök, aki összegyűjti az örökkévalóságot, és ezért el kell döntenie, hogy egész földi életét erre a szolgálatra fordítja, mert az élet célja egyszerűen a magasabb Én felé átjuttatható anyagok gyűjtése, amely valójában a lényeg és a gyűjtött anyagok asszimilációjának köszönhetően egyre növekvő egyéniséget alkothat, amely mindenesetre jobb az élet személyiségénél.
A magasabb én iránti hűség azt jelenti, hogy e szolgáltatás elismeri az alsó személyt, azaz az alsó én többé nem többet él önmagának, hanem azzal, hogy a kitartó szolgálatot szolgálja. ; és így a Külső Zárt térben múlt minden élet szigorúan hűséges a Magasabb Énhez, és minden ott végzett munkának a valódi Énnek már elismert nagy entitás javára kell lennie, az évszázadokon keresztül kell elviselnie, és egyre teljesebb életet kell elérnie azon szándékos és hűséges szolgálat révén, amelyet a messenger ad neki a külvilág felé. A világ legfontosabb szentírásai erről a munkáról beszélnek, mondván, hogy ez a lélek boldog találkozásának előzetes lépése, és az egyik legfontosabb Upanishadában olvasható, hogy az ember lelkének találásához az első, amit tennie kell, hogy távozzon a rossz utak.
Nos, el tudom képzelni a lelket abban a pontban, ahol ezt a munkát végzi, bár azt hiszem, hogy azt már eltávolítottuk a rossz utakról, mielőtt belépnék a Külső burkolatba, mert azokra, akik belépnek, már nem vonatkoznak vulgáris kísértések mert a túllépte őket, és megtestesülve az életben, amely a Külső Zárt térben látja őket, legalábbis elválnak a rossz utaktól, és abbahagyják a szívesen járást. Ha ezen rossz utak egyikén találják meg, akkor némi elcsúszással azonnal visszahúzódnak, mert a világban olyan tudatosságú állapotban születtek, amely undorodni követi a hamisságot, amikor az igazságosság a szemük elé kerül . És bár a lelkiismeret, még nem teljes mértékben szakértő, néha elmerítheti magát a választásokon, és választhat a rosszról, mielőtt belépne a Külső védőtérbe, és még a belépés után is, hevesen vágyakozik a jó választására.
Az alsó én akkor nem szándékosan ellenzi ezt a vágyat, mivel bárki, aki szándékosan ellentmond a lelkiismeret hangjának, még nem lépett be, vagy bármilyen módon hajlandó belépni a Külső Zárt térbe . A belépő lelkek legalább eltökélt szándékukban állnak a jóért harcolni, és boldogan engedelmeskednek annak a lelkiismeretnek a hangjára, amely megparancsolja számukra, hogy válasszon, anélkül, hogy szándékosan engedetlen lenne. A már megtett felfelé haladó útjuk nagy részével jönnek a világra, és határozott akaratú, hogy viselkedésüket a lehető legnagyobb mértékben javítsák. Nemcsak a durva világi kísértésekkel, hanem a finom és lelkesekkel kell szembenézniük a külső házban, amely támadja a lelket, amikor rövidíteniük kell életük számát, és gyorsan fel kell mászni a hegy lejtőjén. Akkor ne pazarolja az idejét a kísértésekkel való összecsapásokban vagy az erény lassú megszerzésében, mert amikor eléri a templom külső bezárásának határait, megállás nélkül kell tovább mennie.
Szembesül nehézségekkel és olyan intellektuális szándékokkal fog kísérteni, mint ambíció, büszkeség és előrelépés, valamint a saját sikerének szilárdan önző megtartása. De nem csak a lélek fogja érezni ezt az erőteljes ambíció és büszkeség lendületet, amely önző módon kerítést hozna maga és az alacsonyabb helyzetben lévők között, hanem az önző tudás vágya is, hogy inkább azt használja, mint profitot. a világ Ez a kísértés elfedi a tudás és az igazság szeretetének maszkját; De amikor a lélek tisztábban és szembeszökve látja, rájön, hogy a feltételezett szeretet iránti vágy nem más, mint a vágy, hogy elszakadjon a szomszédaktól, birtokolja azt, amelyben nem tudnak részt venni, és viselje azt, amit nem ad nekik élvezni. Ez a szétválasztás érzése a fejlődő lélek egyik legnagyobb veszélye, és bár belépett a Külső burkolatba, meg fog kísérteni a büszke vágy, hogy megtanulja, prosperáljon és legyőzze annak érdekében, hogy kizárólag saját maga számára érje el azt, amit mások nem érnek el.
A lélek látni fogja a tudást a közvetlen elérhetőségében, és meg akarja szerezni azt; Látja az erőt a kezed mellett, és szeretné gyakorolni. Noha ennek a vágynak a fő mozgatórugója mások szolgálata, lehetséges, hogy a felsőbbrendű ambíciót a lélek felé is mozgatja, és hajlik egy olyan kerítést emelni, amely önző előnyeként zárja le a megszerzett tudást és hatalmat. Nem tart sokáig, amíg a lélek megérti, hogy ahhoz, hogy átkerüljön a Külső Tárházba, és megérkezzen a lépései előtt ragyogó portálra, elengedhetetlen az ön intellektuális ambíciójától és büszkeségétől, az önző tudásvágytól és mindentől, ami elválasztja a lelkektől. nővérek. Így elkezdi megtisztítani szellemi természetét, megvizsgálva erőfeszítéseinek és cselekedeteinek motívumait, és alaposan megvizsgálva magát a fényben, amely szüntelenül sugárzik a templom ablakain, és a lelki élet sugaraival megvilágítja a Külső burkolatot. Ez a fény sűrűbbé teszi az árnyékokat, és fényük elsötétíti azokat a dolgokat, amelyek az alsó világban olyan fényesnek tűntek. Akkor meg fogja érteni azt a lelket, amelynek meg kell tisztítania azt a párhuzamos vágyat is, amelyet a személyiségbe hozott és összefonódott az intellektuális vágygal.
Szándékosan elvégzi ezt a tisztítási munkát, és határozott, tudatos és határozott szándékával bírja el magát, hogy megszüntesse mindazt, ami kiegészíti a személyiséget, és úgy vagy úgy különbözteti meg a lelket az alábbiaktól és a fentektől. A lélek által a Külső Házban elsajátított egyik tanulság az, hogy a templom ajtajainak kinyitásának egyetlen eszköze az, hogy lerombolja azokat a kerítéseket, amelyek elválasztják az alsó lelkektől. Amint a lélek lerombolja ezeket a kerítéseket, azok, amelyek elválasztják a magasabb lélektől, önmagukban szétesnek, mert csak a Templom ajtaja lesz nyitva azok számára, akik át akarnak lépni, lebontják személyes jellegű kerítéseiket és vágynak arra, hogy mindenkivel megosszák azt, amit elérnek. . Így a lélek megkezdi a megbuktató természet tisztítását, eltávolítva az összes személyi elemet az alsó énből. Hogyan tisztítsuk meg? Nem szabad megsemmisíteni, mert az, amit gyűjt, tapasztalatként szolgál, amely képessé válik, és hatalomra vált; és pontosan most szüksége van minden olyan hatalomra, amelyet az utazás során gyűjtött, így nem pusztítja el az összegyűjtött mennyiséget, hanem kihasználja a megszerzett erőket, bár tisztított és nem nyers. Hogyan tisztítsuk meg őket?
A léleknek úgy tűnik, hogy sokkal könnyebb volt őket elpusztítani, és nem lenne annyi türelem, hogy valamelyik megszerzett tulajdonságot érvénytelenítsék, és úgy tűnik, hogy lehetséges, hogy egy ütéssel megsemmisítsék őket. Ugyanakkor nem így léphet be a templomba, hanem áthidalásában áldozatul kell felajánlani azt, amit a múltban összegyűjtött, mindent, ami hatalmakba és képességekbe változott. Nem kell üres kézzel belépnie oda, hanem inkább magával kell vinnie azt, amit alsó életében összegyűjtött. Tehát a pusztításra való merészedése helyett a tisztítás legfájdalmasabb munkáját kell elvégeznie, megőrizve minden tulajdonság lényegét, miközben meg kell szüntetnie tőlük minden személyes dolgot. Az erény vagy az ellentmondás megtanult tapasztalatai az ő korábbi zarándoklatának során gyűjtött tapasztalatok, tehát a léleknek el kell vinnie a tulajdonságok lényegét az előző emelkedés eredményeként; de ezt a legtisztább aranynak kell tekintenie, amelyet az oltár elõtt felajánlhat, anélkül, hogy a söpredék legkisebb részecskéje lenne. Vizsgáljuk meg ezen tulajdonságok egy részét annak tisztázása érdekében, hogy mit jelent a tisztítás, mert ha egyet vagy két tulajdonságot megértjük, akkor nem lesz kellemetlen annak kiterjesztése a többiekre, mert az a fontos, hogy tudjuk, hogyan kell elvégezni a Tisztítási munka. Először tekintsen egy hatalmas erőt, amelyet minden ember fejlõdésének alsó szakaszaiban élvez, fejlõdésével együtt magával hordoz, és végül meg kell tisztulnia.
Ez a hatalmas erő vagy minőség, amelynek nagyon kicsi formája a harag vagy a harag, és amely arra szolgál, hogy az ember útba léphessen a világban, harcoljon az élet csatáiban és gyakran legyőzze minden ellenállást, a lélek által az alacsony természetből fakad., és evolúciójának korai szakaszában, amikor legyőzi azokat a nehézségeket, amelyek akadályozzák annak átjutását az alsó világban, mielőtt megtanulná irányítani és irányítani, egy fegyelmezetlen energia, értékes, mivel hatalmas energia, de romboló hatásai mindennapi hatásaiban, mivel fegyelmezetlen. Mielőtt belépne a Külső burkolatba, az embernek ennek a lélek energiájának egy részét pozitív erényré kell átalakítania, amelyet széles körben gyakorolnak a világ életében, nemes felháborodás, a hamisság félretlensége, mélység, gazember és kegyetlenség és az igazságosság iránti szenvedély, kiváló szolgáltatásokat nyújtva az őrült világ számára a romboló energia ezen különféle formáival. Mivel azelőtt, hogy belépett a Külső zárt épületbe, az ember a világ érdekében dolgozott és gyakorolja ezt az erényt, így szenvedélye felrobbant a gyengékkel szembeni kegyetlenség ellen, és a zsarnokok igazságtalanságai felháborodtak. Ennek az erénynek a gyakorlása során megtanulta sok salak eltávolítását; mert az a harag, amelyet első életében érezte, önző volt, és az ő személyét sértő sérelmek vagy sértések okozta. Aztán csapással visszatért; de most már hosszú ideje legyőzte az alacsonyabbrendű természet brutális haragját, amely pusztító energiában nyilvánul meg a személyi sérülések ellen, és a gonosz megfelel a gonosznak és a gyűlöletnek.
Mielőtt belépett a Külső burkolatba, az ember már átültette ezt a primitív stádiumot, megtanulva a koleri energiát benne átalakítani. Különösen a személyes elemből tisztította meg, és nem csak annyira képes mérgesíteni a kapott sérelmeket, mint a többi igazságtalanságot. Sokkal inkább felháborodik mások elidegenedése, mint a sajátja, és amikor látja, hogy az erős ember kegyetlenül fut a tehetetlen felett, támadja őt maga javára. Így hozzászokta a szent haragot a brutális harag legyőzéséhez; így a nemes szenvedély elfojtotta az alacsonyabb természetű állati szenvedélyt, és a már távoli múltban megtanulta a szenvedély durva tulajdonságait kiküszöbölni, nem a mérgezett bűncselekményekre mérgezni, hanem a segíteni vágyók javára. Emlékezzünk arra, hogy ez az ember már régóta felismerte a szolgálati kötelezettséget, amelynek egyik eszköze az elnyomók elnyomása és a zsarnokok elutasítása volt.
Dühöse hevesen láncolta a hamisság minden formáját a gyengék támogatása érdekében, és viselkedése talán hősies volt a világon; de az Atrium templom csendes légkörében , amelyet a Szent helytől származó abszolút együttérzés sugarai megvilágítottak, nincs helye bármilyen haragnak, vagy annak, amelyre Tisztították meg a személyes ellentéteket. Mert az aspiráns már tudja, hogy a gonoszok szintén testvérei, és hogy gonoszságukkal jobban szenvednek, mint amit ő szenved. Aprendi que su noble indignaci n contra las injusticias, su apasionamiento por la rectitud, el fuego encendido en su pecho para consumir una tiran a que no le oprime, no es la caracter stica del alma que se esfuerza por acercarse a la Divi nidad, pues la Vida divina ama a todas las cria turas que env a al mundo sea cual sea su nivel y por muy atrasadas que est n en su evoluci n. El amor de la Divinidad que todo lo eman nada tiene fuera de s .
La Vida divina es el n cleo de todo cuanto existe y tan presente est Dios en el coraz n del malvado como en el del santo. En el Recinto Externo se reconoce a la Divinidad, por tupidos velos que la oculten, porque all se abren los ojos del Esp ritu y no hay velo alguno entre ly el Yo de los dem s hombres. Por lo tanto, esta noble indignaci n se ha de purificar hasta limpiarla de toda c lera y convertirla en una energ a que nada deje fuera de su auxilia dora ndole; hasta que esta potente energ a del alma sea pura en absoluto, capaz de ayudar en la misma medida al tirano y al esclavo y de abarcar dentro de sus l mites al opresor y al oprimido. Porque los Salvadores de hombres no escogen a quienes han de servir, pues Su servicio no tiene l mites y por servir a todos sin distinci n no odian a nadie en el universo. Lo que un tiempo fue c lera se ha convertido por la purificaci n en amparo al d bil, impersonal oposici n al malvado y perfecta justicia con todos.
Lo mismo que purifica la c lera ha de purificar el amor, cuyas primitivas modalidades, cuando el alma empezaba a evolucionar, fueron tal vez obscenas y groseras sin otro atractivo que la forma, con ego smo tal que ni siquiera se conturbaba por lo que pudiese sucederle al objeto de su amor. Seg n progresa el alma, m dase el car cter del amor y es m s noble, menos ego sta, menos personal hasta que se adhiere a la natu raleza superior del amado en vez de apegarse al aspecto externo, y se enaltece y purifica el amor sensual. Pero a n ha de ser todav am s puro cuando el candidato entra en el Recinto Externo del Templo, porque entonces su amor ha de haber empezado a perder su exclusivismo, manteniendo m s ardoroso su fuego, extendi ndolo a mayor esfera de acci ny purific ndolo de todo cuanto sea de naturaleza inferior. Esto significa que el amor de quien ha entrado en el Recinto Externo debe tener por propósito el servir al objeto amado y no a sí mismo, con la mira puesta en lo que puede dar y no en lo que puede recibir. De esta suerte irá el amor divinizando gradualmente su índole y efundiéndose en proporción a la necesidad más bien que a la valía de la recompensa.
Cuando el alma se esfuerce de este modo en la purificación podrá aplicar ciertas pruebas a todo el procedimiento por el cual pasa, y al valerse de su energía para hacer algún servicio a la humanidad, utilizará en este servicio como lanza de Ithuriel, la ausencia de personalismo, observando lo que en respuesta surge al bote de la lanza. Si al prestar un servicio y concentrar su energía en la realización de algo que le parezca meritorio, analiza esta obra y sus motivos advirtiendo que el yo está sutilmente entremezclado con la energía, que no le interesa tanto el éxito de la obra como el obrero, y que el descontento amarga la copa de su deleite al ver que otro lleva a cabo la obra en que él fracasó, prueba será entonces de que todavía predomina en el alma la personalidad, pues de lo contrario hubiera procurado tan sólo el feliz éxito del servicio aunque no contribuyera a él. Si nota el torcedor del disgusto en el fracaso personal, si la esterilidad de sus esfuerzos le deprimen y desalientan, y anublan por un momento su paz y serenidad, echa de ver entonces que en aquel torcedor y en estas nubes hay todavía algo de personalismo que es preciso eliminar y en consecuencia emprende la tarea de desembarazarse de esta debilidad y desvanecer las nubes de los ojos del alma.
Si al medir y comprobar la índole de su amor advierte algo de frialdad y disgusto cuando la persona amada se muestra indiferente a sus dádivas a pesar de amarla y servirla intensa y noblemente; si observa que el flujo de su amor propende a retroceder e interrumpir su curso porque las personas amadas no corresponden a su amor, también entonces el alma, tan severa consigo misma como compasiva con las demás, conoce que todavía queda en ella algo de personalismo, que aún obra con fines egoístas y no halla su más acabado gozo en la estricta gloria del servicio. Por lo tanto, el alma que está en el Recinto Externo del Templo procede a eliminar los residuos de personalismo hasta que el amor brota sin pedir recompensa ni esperar correspondencia, porque verdaderamente comprende el alma que mayor necesidad de amor hay en quienes a él no corresponden, y por lo tanto están más necesitadas de recibirlo las almas que en su presente estado no sienten el amor de auxilio.
De esta suerte trabaja deliberadamente el alma en sí misma por su desarrollo, purificando siempre la naturaleza inferior con incesantes esfuerzos e infatigable solicitud, sin jamás compararse con quienes están por debajo sino con Aquellos que se hallan por encima. Alza los ojos hacia Quienes ya vencieron y no los baja hacia los que todavía suben por el camino del Recinto Externo. No puede el alma tener ni un instante de descanso ni de contento hasta que al acercarse a su meta nota en sí menos oposición a recibir la luz de los Santos Seres que alcanzaron la divinidad . En el Recinto Externo no le asalta al hombre la tentación por sus vicios sino por sus virtudes. Sutilmente le acomete la tentación transfigurada en ángel de luz, sobre todo cuando el alma está progresando, y embiste siempre contra lo más noble y elevado, contra las virtudes, que a favor de la falta de conocimiento se convierten en tentaciones, pues como ya el alma ha transcendido el punto en que pudiera tentarla o mancillarla el vicio, únicamente con máscara de virtud puede la ilusión extraviarla.
Así aprende a ser rigurosa y solícita consigo misma, porque sus propios deslices y los de sus compañeras le han enseñado plenamente que como las virtudes de difícil cumplimiento en el mundo interior son muy fáciles para quienes están en el Recinto Externo, el enemigo las roba, por decirlo así, para convertirlas en tentaciones con que hacerla vacilar en el Sendero. Por lo tanto, ha de saber el alma que su única salvación está en vivir bañada por la luz del Yo superior, sin atreverse a llegar a la Puerta del Templo hasta que la Luz refulja radiantemente en el interior de su ser, por lo cual ha de esforzarse siempre en hacerse absolutamente diáfana. Porque ¿ cómo osaría el alma penetrar en una Luz en cuya comparación no es más que sombra todo lo en la tierra luminoso? ¿cómo atreverse a entrar en el seno de una Luz cuyos fúlgidos rayos ofuscan alojo impuro de suerte que toda virtud terrena resulta imperfecta y toda belleza mundana es vulgarísima fealdad? ¿cómo tener la audacia de entrar en el Templo, ante los ojos del Maestro, que la verían en toda su desnudez? ¿cómo permanecer allí con rastros de impureza en su corazón, cuando tan sólo una mancha ofendería la pura mirada del Maestro?
Por lo tanto, en el Recinto Externo son alegrías las mundanas tristezas y el sufrimiento purificador es el más bienvenido amigo. Así es que el gran Yogui el dechado maestro y patrono de todos los yoguis permanece siempre ante el ara donde en su presencia consumen las llamas cuanto tocan; porque en el corazón de quienes están en el Recinto Externo hay todavía ocultos rinconcitos aún no penetrados por la luz, y antes de entrar en el Templo es preciso que las vivientes llamas del Señor completen la purificadora obra, consumiendo cuanto se esconde en los recovecos del corazón del futuro discípulo. Se ha entregado a su Señor y ya nada retiene.
En la grandiosa ara sita ante la puerta del Templo arde el fuego abrasador que todos deben atravesar antes de que se les abra la puerta. En el fuego y más allá del fuego aparece la figura del gran Yogui de quien brotan las llamas cuya purificante virtud toman de la gloria de Sus pies. El gran Maestro acaba de purificar al discípulo, quien entra entonces por la puerta que para siempre lo separa de todo interés del mundo inferior, menos el del servicio, de todo deseo humano, menos el de trabajar por la redención de la humanidad. Nada hay ya en la tierra capaz de atraerle, porque ha visto el rostro de su Señor ante el cual palidece toda luz.
SEGUNDA CONFERENCIA GOBIERNO DEL PENSAMIENTO
En este punto más que en otro alguno se ahonda la diferencia de criterio entre el virtuoso y ecuánime pensador profano y el ocultista. Por lo tanto hemos de ir paso a paso desde el principio para señalar la causa de esta diversidad de criterio acerca de la índole de la mente, de su relación con el hombre, de la influencia que ejerce en el desenvolvimiento de la naturaleza humana, de sus funciones y manera de efectuarlas. La diferencia de criterio acerca de todos estos extremos depender del punto de vista en que se coloque el pensador, del concepto general que del mundo tenga y de la posición que en el mundo ocupe.
Con objeto de estudiar debidamente esta materia del gobierno del pensamiento, veamos cómo la consideraría un intelectual de mente equilibrada, sobrio en sus juicios y sin asomo de negligencia, frivolidad ni mundanería en la ordinaria acepción de estas palabras. Todo hombre bueno y virtuoso que deliberadamente se representa un ideal de virtud que se esfuerza en realizar y un concepto del deber que procura cumplir reconocerá, al representarse este ideal de virtud y formarse este concepto del deber, la necesidad de dominar y dirigir la naturaleza inferior. En esto no hay divergencia alguna. El hombre virtuoso a quien nos referimos dirá seguramente que se han de refrenar y someter las pasiones y apetitos del cuerpo, las bajas emociones que atropellan a las gentes irreflexivas y atolondradas, el aspecto de la naturaleza humana que actúa desde el exterior de suerte que induce al hombre a obrar desconsiderada, irreflexiva e impensadamente. Dirá que todo esto es la naturaleza inferior y procurará someterla a la obediencia de la superior. Si examinamos cuidadosamente el estado psicológico de un hombre tal, veremos que lo que en lenguaje vulgar llamamos un hombre equilibrado es capaz de gobernar mentalmente la naturaleza inferior, de suerte que el pensamiento domine al deseo. Más todavía.
Si con mayor detención lo examinamos y advertimos en este hombre recia voluntad, carácter entero y conducta recta, que aun en circunstancias difíciles acierta guiar en derechura su naturaleza inferior, colegiremos que tiene lo bastante vigorizada la mente para no determinarse a la acción movido por circunstancias externas ni por las atracciones que le rodeen ya las cuales responda la naturaleza animal, sino que veremos que se determina a la acción por un cúmulo de experiencias acopiadas en su memoria como recuerdo de pasados sucesos y comparación de sus consecuencias.
La mente actuó sobre todas estas experiencias ordenándolas
por decirlo así, y cotejándolas unas con otras, infiriendo de ellas por un intelectual y lógico esfuerzo un definido resultado que la mente retiene como regla de conducta, y cuando el hombre equilibrado se ve en circunstancias críticas y conturbadoras, que arrollarían a una voluntad flaca y aun acaso a cualquiera persona vulgar, ajusta su conducta a la regla establecida en el tranquilo instante en que no obraba activamente la naturaleza del deseo ni lo cercaban tentaciones, sin consentir que lo desvíen de su camino los halagos o impulsos del momento. Al tratar con un hombre así es fácil conjeturar cómo se conducirá, pues conocemos los principios sobre que fundamenta su conducta y la modalidad de pensamiento predominante en su mente. De su entero, definido e íntegro carácter cabe inferir casi con seguridad que a pesar de cuantas tentativas le asalten, realizará en el momento de la lucha el ideal representado en los momentos de calma y reflexión.
Esto es lo que en términos generales significa un hombre equilibrado. Es el que alcanzó una etapa de evolución algo elevada con el propósito puesto ya en obra de vencer, refrenar y dirigir su naturaleza inferior, de modo que al recibir externo est mulo para la acci n, pueda el alma conducirse noblemente repeliendo la acometida de cualesquiera tentaciones que la inciten a obrar abyectamente o de conformidad con los halagos de la naturaleza inferior. Hasta aqu hemos considerado un hombre vir tuoso, de car cter superior, ideas claras y sano juicio, que en modo alguno se deja zarandear por las circunstancias ni por los impulsos como les sucede com nmente a los caracteres indisciplinados o mal dirigidos.
Pero el hombre equilibrado a que nos referimos puede ascender a otra etapa donde estudiar una superior filosof a de la vida que le d mayores explicaciones acerca de la ac tuaci n de la mente; por ejemplo, puede estudiar las sublimes ense anzas teos ficas, ya tal como est n expuestas en obras antiguas o modernas, ya tom ndolas de la India, Egipto, Grecia y de la moderna Europa. En esta filosof a puede adquirir un nuevo concepto del universo y modificar notablemente por ello su actitud mental. Supongamos que este hombre ingresa en la Sociedad Teos fica cuyas principales ense anzas acepta. Entonces echar de ver con mucha mayor claridad que antes la enorme influencia de sus pensamientos y notar que cuando su mente act a ejerce el creador poder que tan familiar es para muchos te sofos, formando con su actuaci n definidas entidades constantemente enviadas al mundo exterior, las cuales operan en bien o en mal e influyen en la mente y conducta de gentes con quienes el creador de esas entidades mentales no est en directa relaci n personal. Entonces advertir que para influir de este modo en las mentes ajenas no es necesario que exprese su pensamiento con la palabra hablada o escrita ni tampoco hay necesidad de que el pensamiento manifieste de un modo u otro su acci n para que influya poderosamente en bien o en mal.
Comprender asimismo que por muy obscuro e insignificante que sea en el concepto mundano y por muy retra do que est de la vista de las gentes, sin relacionarse personalmente m s que con el peque o circulo de sus parientes y amigos, le ser posible influir ben fica o mal ficamente con el poder de su pensamiento, superior al de la exhor taci ny aun al del ejemplo, sin necesidad de co municarse de palabra ni por escrito con las gentes ni aunque se halle f sicamente aislado de los hom bres mundanos. As puede purificar o mancillar las mentes de sus coet neos; contribuir a favore cer o estorbar el progreso del mundo; realzar o deprimir en cierto grado el nivel de su raza; e independientemente de la eficacia que el vulgo reconoce en el precepto y el ejemplo, puede influir en la mentalidad de su poca mediante las sutiles energ as del pensamiento, con las activas formas lanzadas al mundo de los hombres y cuya operaci n es precisamente m s formidable porque son invisibles, y ejercen mayor influencia porque por lo sutiles no las perciben las gentes a quienes afectan. De esta manera, seg n adelanta nuestro hombre en conocimiento, tiene un nuevo concepto de la naturaleza del pensamiento y se hace cargo de la grav sima responsabilidad que contrae al pensar, es decir, al ejercitar las facultades men tales.
Comprende tambi n que esta responsabi lidad se extiende mucho m s all de cuanto su vista alcanza y que a veces puede ser efectiva mente responsable de muchos cr menes que se perpetran as como de muchas heroicidades que se realizan en la sociedad a que pertenece. En tonces reconoce la verdad del b sico principio seg n el cual no es nicamente responsable de una acci n el que la comete, pues como quiera que toda acci n es el concreto resultado o diga mos encarnaci n de uno o diversos pensamientos, todos cuantos contribuyen a generarlos participan de la responsabilidad de la acción. Por todo esto, considerando la vida bajo un más amplio concepto, tiene ya el hombre mayor cuidado con sus pensamientos y advierte que ha de gobernarlos, lo cual no se le ocurría mientras tuvo del pensamiento un concepto escuetamente mundano. Pero además del cuidado con que ha de gobernar la emisión de sus pensamientos por la responsabilidad que le incumbe, observará si prosigue en su estudio, que la índole de pensamientos que atraiga del mundo exterior dependerá en gran parte de la índole de sus propios pensamientos.
Así, no sólo es un imán que irradia líneas de fuerza mental por toda el área de su campo magnético, sino que también atrae todo cuanto responde a la fuerza magnética por él emitida; y en consecuencia, de la dirección en que la emita dependerá la buena o mala índole de sus pensamientos. De esta suerte comprende que al emitir un buen pensamiento no sólo cumple el supremo deber que con sus prójimos le liga sino que a sí mismo se beneficia, como siempre sucede cuando el hombre está en armonía con la ley de Dios. Al emitir un pensamiento noble, establece en sí un centro que por afinidad magnética atrae otros pensamientos de igual índole, los cuales auxilian y fortalecen su mente; pero también reconoce con pena y vergüenza que al emitir un pensamiento siniestro forma en su conciencia un centro igualmente siniestro que atrae los pensamientos viles flotantes en la atmósfera mental, acrecentando con ello sus malas inclinaciones de la propia suerte que los buenos pensamientos intensifican su tendencia al bien.
Y cuando advierte la mental confraternidad que enlaza a todos los hombres, transmuta la actitud de su mente, pues se hace cargo de la responsabilidad en que incurre tanto al dar como al recibir y echan de ver los lazos que de él se extienden en todas direcciones así como los que de todas direcciones concurren a él. Por lo tanto en su vida cotidiana da más importancia al pensamiento que a la acción, porque comprende que en las invisibles regiones se engendran cuantas fuerzas actúan en las vidas psíquica y orgánica. Pero nuestro hombre adelanta después otro paso y entra en el Recinto Externo. Es entonces un candidato que aspira a hollar el áspero y corto Sendero que conduce a la cumbre, es decir, que está en la etapa probatoria del Sendero; y por lo tanto, recibirá mayor conocimiento del correspondiente a quienes tan solo empiezan a comprender la naturaleza de la vida que los circunda.
El candidato que ha cruzado el umbral del Recinto Externo reconoce algo más allá y superior a la muerte, algo cuya relación con ella es análoga a la de ella con el deseo de la naturaleza inferior. De la propia suerte que en el transcurso de su evolución reconoce el hombre la superioridad de la mente respecto del deseo, así cuando entra en el Recinto Externo ( y aun antes de entrar porque precisamente el reconocimiento de lo que vamos a decir le conduce a la puerta y se la entreabre) reconoce que esta mente, al parecer tan grande y poderosa, que poco ha diputaba por el monarca gobernante del mundo, y de la que dijo un pensador que nada hay grande en el universo sino el hombre y nada grande en el hombre sino la mente, no es tan excelsa como le parecía al observarla con encegados ojos desde un bajo punto de mira, sino que al aclarársele la vista descubre en el universo algo superior a la mente que parecía lo mayor del hombre, algo más amplio y sublime que brilla un instante y al punto se eclipsa.
Aunque no todavía por definido conocimiento sino incompletamente y por rumores y conjeturas presiente el hombre haber percibido un vislumbre del Alma, y que hirió su mente un rayo de luz venida de más alto, de algo que confusamente y de extraña manera le parece que es la mente misma y está con ella identificado. Al principio se confundirá a tientas en las tinieblas sin acertar a distinguir entre la mente con la cual hasta entonces se había identificado y aquel algo muy superior a la mente, que parece identificarse también con él y sin embargo es mayor que él. Por esto no sabe desde luego de donde procede aquel vislumbre y recela que la esperanza en él despertada no sea más que un sueño.
Pero antes de continuar nuestro estudio, conviene definir las palabras , y que no han de ser para nosotros fichas de juego sino legítimas monedas que representen nuestras ideas o riqueza mental. Por lo tanto, veamos el significado de dichas palabras, o al menos el que les doy al emplearlas, definiéndolas claramente aunque no todos estén conformes con la definición. A mi entender el Alma es la individualización del Espíritu universal, el enfoque en un solo punto de la Luz universal. Es el Alma como un receptáculo en que se vierte el Espíritu de modo que lo de por Sí universal, vertido en este receptáculo aparece separado en su manifestación aunque siga siendo en esencia idéntico con el Espíritu universal. El propósito de esta separación es el desenvolvimiento de una individualidad; que en todos los planos del Universo exista una potente vida individualizada cuyo conocimiento abarque los mundos astral y físico, como ya conoce el espiritual y no haya solución de continuidad en su conciencia, y que sea capaz de construirse los vehículos necesarios para adquirir conciencia fuera de su propio plano, purificándolos después poco a poco, uno tras otro, hasta que no actúen ciegamente ni sirvan de estorbo sino de puro y diáfano medio de recepción de conocimiento en cada plano.
Pero la palabra receptáculo empleada como símil puede inducir a error, pues la dificultad en la expresión de las ideas consiste en que un símil acertado cuando se aplica a una idea, puede ser erróneo al aplicarlo a otra. Así el proceso de individualización no ha de entenderse en el sentido de construir un receptáculo y verter en él algo que a su configuración se amolde, sino que tiene más cercana analogía con la formación de un sistema solar. Retrollevando la imaginación a los orígenes de nuestro sistema planetario, podemos concebir un espacio en que nada hay visible para el ojo físico y parece vacío, aunque es real plenitud, donde surge una leve neblina demasiado tenue para llamarla así, por más que sea la única palabra significativa de esta inicial agregación. La neblina se va densificando más y más; a medida que transcurre el tiempo, es mayor su cohesión, y se deslinda cada vez del espacio circundante, hasta que la antes tenuísima sombra va tomando forma de más en más definida, de suerte que si pudiéramos observar esta construcción de mundos veríamos cómo la nebulosa se va condensando y configurándose a más y mejor en el espacio hasta constituir un sistema planetario alrededor de un sol central. Por tosco que resulte el símil, así ocurre en la individualización del Espíritu.
Primero es como una débil apariencia de sombra en el universal vacío, en realidad plenitud de plenitudes, y esta sombra se convierte en neblina que va concretando su forma más clara y definidamente, según adelanta en su evolución, hasta que por fin aparece un Alma, un individuo, donde al principio solo había la sombra de una creciente neblina. Tal es alegóricamente representado el proceso de formación de una conciencia individual, y considerándolo así cabe comprender cómo va desenvolviéndose el Alma en el dilatado transcurso de su evolución, pues en un principio no está del todo formada para sumergirse como un buzo en el Océano de materia, sino que lentamente va cohesionándose, por decirlo así, hasta constituir una porción individual del Espíritu universal, esto es, una individualidad siempre creciente en el transcurso de su evolución. El Alma [2] va pasando vida tras vida durante infinidad de años y siglos sin cuento. La evolucionante individualidad y su conciencia es resultado de las experiencias adquiridas en el transcurso de su desenvolvimiento.
Es el Alma aquella entidad que tan alto nivel alcanza hoy día en alguno de los Hijos de los hombres, y tiene tras sí un pasado siempre presente en su conciencia ampliamente desarrollada mientras holló el largo sendero de su peregrinación, y en la que se comprendían las experiencias de todas las vidas pretéritas. A cada nacimiento, cuando ha de acopiar nuevas experiencias, el Alma se infunde parcialmente en nuevas vestiduras para adquirir nuevas experiencias que agregar a las ya adquiridas durante las pasadas edades. Esta porción del Alma que así desciende a los planos inferiores para acrecentar el conocimiento que la magnifique, es lo que llamamos Mente, o sea la porción del Alma actuante en el cerebro y en él presa y aherrojada, de suerte que la abruma la pesadumbre de la carne y obscurece su conciencia porque no puede atravesar el tupido velo de materia. Toda la grandeza de la Mente se reduce a esta luchadora porción del Alma que con propósito de mayor desenvolvimiento actúa en el cerebro. Según va actuando manifiesta sus potencias en la medida que le consienten las limitaciones de la materia, y todo cuanto el Alma es capaz de manifestar de sí misma por medio del cerebro constituye la mente del hombre que será más o menos amplia según el grado de su evolución. Pero en el Recinto Externo comprende el hombre que el Alma es él, que la mente es tan sólo su pasajera manifestación, y por lo tanto reconoce que así como el cuerpo físico y los deseos de concupiscencia se han de supeditar a la mente, peculiar del Alma aprisionada, así la mente se ha de supeditar a la porción superior del Alma de la que es tan sólo proyectada representación temporal, un instrumento, un medio de manifestación necesario para que el Alma cumpla su tarea de recoger y asimilar experiencias. Comprendido esto ¿cuál será la situación de nuestro candidato?
Al paso que la mente se relaciona con el mundo exterior, observa y recopila nuevas experiencias, las clasifica, ordena y juzga, procediendo así en todo lo demás de su desenvolvimiento intelectual para transmitir los resultados al Alma que se los asimila y lleva consigo al devachán donde los transmuta en Sabiduría. Conviene advertir que la Sabiduría es muy distinta del conocimiento. Llamamos conocimiento al conjunto de hechos experimentados, de los juicios que sobre ellos forma la mente y de las conclusiones que infiere de los juicios, mientras que Sabiduría es la esencia extraída de todo este conjunto, lo que el Alma cosecha de sus experiencias durante su permanencia en el devachán, El candidato ya sabe todo esto y por lo tanto reconoce, hasta donde su penetración alcanza, que él, su Yo, es el Alma evolucionante a través de las vidas pasadas, y así comprende la razón de habérsele dicho que desde un principio debía distinguir entre el perdurable Yo y la mente que tan sólo es su pasajera manifestación en el mundo de la materia a fin de actuar en beneficio del Alma. Entonces advierte el por qu cuando el disc pulo encuentra el camino del Recinto Exter no, su primera exclamaci n en demanda de ense anza es: Oh! Maestro qu har para alcanzar sabidur a? Oh! Sabio qu para lograr la perfec ci n? De labios del Sabio brotan en respuesta estas palabras que al principio parecen extra as: Busca los Senderos. Pero oh! Lan, s limpio de coraz n antes de emprender la marcha.
Antes de dar el primer paso aprende a discernir lo ver dadero de lo falso, lo transitorio de lo sempiterno [3]. Despu s contin a el Maestro explicando la diferencia entre conocimiento y sabidur a, y lo que son la ignorancia y el conocimiento, y la sabi dur a que a los dos sucede, estableciendo as la distinci n entre la sabidur a propia del Alma y la mente que como un espejo refleja la luz aunque recoja polvo, y por lo tanto necesita que la brisa de la sabidur a del Alma la limpie del polvo de la ilusi n Si el candidato es prudente, refle xionar diciendo: Qu diferencia hay entre lo real y lo ilusorio y por qu influye en la manifes taci n de la mente? Cu l es la diferencia entre el reflejante espejo y el Alma que ha de sacudir el polvo del espejo para desvanecer la ilusi n? Qu parte desempe a la mente que tan poderosa parece, hasta el extremo de identificarla con el hombre en el mundo inferior? Cu l su funci n si, con todo, el primer paso en el Sendero es distin guir lo ilusorio de lo real, y la mente est sutil mente enlazada con lo ilusorio? Pero hay otras palabras que, seg n el candidato recuerda, las pronunciaron tambi n los Maestros de Sabidur a.
Recuerda una extra a frase referente al raj de los sentidos, al monarca gobernante de la natu raleza inferior, que en modo alguno es amigo del disc pulo. Recuerda que al comienzo de las ense anzas se le orden investigar este raj de los sentidos con el fin de conocerlo porque es el engendrador del pensamiento y el que despierta la ilusi n. Se le dice al disc pulo que la mente es el gran destructor de lo real, y que el disc pulo ha de matar al destructor [4]. Esto parece darnos la pista de un pensamiento que ilumine al candi dato en su investigaci n del raj, rey de los sen tidos que engendra el pensamiento, despierta la ilusi ny mata lo real. La realidad existe en el mundo espiritual. Seg n adelanta el proceso diferencial, surge la ilusi n engendrada por la evolucionante mente que a favor de su facultad imaginativa traza infinidad de cuadros e im genes y por medio de su facultad racional edifica en el aire los imaginados proyectos. La mente es para el disc pulo el creador de la ilusi n, el matador de lo real y as su primera tarea como disc pulo ha de ser matar al matador, pues si no se desembaraza de esta ilusiva facultad de la mente nunca ser capaz de ir m s all del Recinto Externo. Entonces vuelve a escuchar la voz del Maestro que le manda esforzarse en identificar la Mente con el Alma, y emprende la tarea de transmutar la mente inferior a fin de identificarla con la supe rior, anulando su ilusionante poder para que reconociendo su verdadera filiaci n se identifique nuevamente el Hijo con el Padre y los dos sean uno. Despu s recibe el candidato una ense anza que en m stico lenguaje le ordena destruir el cuer po lunar y purificar el mental.
Estudiando el sig nificado de estas frases se familiariza con los s mbolos y alegor as y entiende que el cuerpo lu nar es el cuerpo astral cuya ndole k rmica o con cupiscente ha de destruir al paso que purifica el cuerpo mental. El Maestro le dice: Limpia tu cuerpo mental porque s lo quit ndole el polvo de la ilusi n ser posible reintegrarse y fundirse con su Alma. Entonces advierte el candidato que obra ha de realizar con la mente en el Recinto Externo, pues conoce que él mismo, el Alma viviente, desenvolvió durante su secular ascensión, la fuerza que la capacita para formarse en su servicio un instrumento de uso individual que debe manejar conscientemente; por lo que en vez de ser la mente su dueño ha de ser sumiso esclavo, un instrumento útil en sus manos. Cuando el candidato adquiere este convencimiento, se le representa en toda su realidad la índole de su tarea y comienza a educar su mente por las cosas más sencillas, pues observará que la mente pasa fácilmente de un objeto a otro y es mudable, voluble, turbulenta, difícil de dominar y contener, según notó Arjuna hace ya cinco mil años. El candidato ha de domar su mente como se doma a un potro adiestrándolo para la silla de modo que al montarlo siga en derechura el camino por donde el jinete le guíe y no para que salte zanjas, fosos y setos, ni para que corra campo atraviesa en todas direcciones.
Así el candidato, en su vida diaria, donde ha de llevar a cabo toda esta obra, irá educando poco a poco su mente, acostumbrándola a pensar en actitud perseverante y definida sin consentir que las múltiples tentaciones circundantes extravíen su pensamiento en toda dirección. Ha de negarse a diseminar su pensamiento; ha de insistir en conducirlo por determinado y recto camino; evitará el estudio fragmentario de las cuestiones como si no tuviera bastante energía para sostener continuadamente la atención en un tema dado; rechazará la infinidad de tentaciones con que le halague nuestra frívola época ; y para mayor adiestramiento de su mente leerá con deliberado propósito libros cuyo asunto requiera persistente atención y persevere durante largo tiempo en una misma modalidad de pensamiento, sin saltar bruscamente de una cuestión a otra, pues esta volubilidad intensificaría la inquietud que obstruye el sendero hasta el punto de serle imposible proseguir su camino sin antes del todo vencerlo.
Así día tras día, mes tras mes, año tras año, irá elaborando su mente y adiestrándola en la persistencia del pensamiento, de modo que piense en lo que se proponga pensar. Ya no permitirá que sus pensamientos vayan y vengan de uno a otro objeto ni que se le aferren como ideas fijas sin poder desarraigarlos. Será el dueño de su casa. No importa que le sobrevengan dificultades en su vida diaria, pues le servirán para educar su mente, y cuando las dificultades sean muy espinosas y las ansiedades muy apenantes y le abrumen durante días, semanas y meses hasta el punto de moverle a tedio al reflexionar sobre ellas, dirá: No quiero retener en mi mente semejantes pensamientos de ansiedad y zozobra, porque nada ha de aposentarse en ella sin que mi elección lo invite, y todo cuanto venga sin invitación lo expulsaré más allá de los límites de mi mente.
Hay quienes no pueden conciliar el sueño conturbados por angustiosos pensamientos que no les dañan tanto como el tedio que causan en la mente. Con todo esto ha de acabar el candidato, porque no ha de permitir acción alguna sin su consentimiento y habrá de condenar a piedra y lodo las puertas de su mente cuando intenten introducirse los pensamientos advenedizos. Esta será una tarea difícil, larga y penosa, porque los malos pensamientos se empeñarán en entrar y él ha de rechazarlos una y otra vez y tantas cuantas se presenten, pues no hay otro medio de anular los siniestros pensamientos.
Pero ¿cómo lograrlo? Al principio convendrá substituir el mal pensamiento por otro de índole placentera, pero más tarde bastará el resuelto empeño de rechazarlo. Hasta que el candidato no tenga bastante fortaleza para atrancar la puerta de su mente contra los malos pensamientos y quedarse tranquilo, le valdrá más substituir por un pensamiento relacionado con lo permanente el pensamiento que ha de desechar relacionado con lo transitorio. De esta suerte logrará el doble propósito de invalidar el pensamiento en lo transitorio y habituar a la mente a posarse en lo eterno, adquiriendo con ello el convencimiento de que lo presente es pasajero y no vale la pena de conturbarse por ello. Descansando sobre el seguro apoyo de lo permanente, robustecerá la costumbre de posarse en lo eterno, que es el secreto de toda paz en éste y los demás mundos. Luego de educada así su mente y cuando la domine hasta el punto de hacerla pensar en lo que él quiera y desviarla de lo que él no quiera, dará el candidato otro paso todavía más difícil que los anteriores, pues se retraerá de la mente y ya no pensará con ella, no porque se vuelva inconsciente sino por el anhelo de más amplia conciencia, ni tampoco por que se debilite o aletargue su vida, sino porque es ya tan vívida que el cerebro no puede contenerla. Este explaye de la vida interna, este incremento de la vital energía fluyente del Alma, acabará por darle a entender al candidato que es posible llegar a una etapa en donde el pensamiento no derive ya de la mente sino que sea la conciencia del Alma. Mucho antes de tener continuidad de esta conciencia habrá de pasar el candidato por la etapa de aridez, vacuidad y oquedad, una de las más penosas de la vida en el Recinto Externo; y entonces tendrá vaga idea del significado de las palabras del Maestro: Refrena con tu Yo divino tu yo inferior, y refrena con lo Eterno lo divino [5]. El Yo divino es el Alma que ha de refrenar a la mente inferior; pero más allá del Alma está lo Eterno, y en el porvenir oculto en el interior del Templo, lo Eterno ha de refrenar a lo divino, como lo divino refrenó al yo inferior. Poco a poco va aprendiendo el candidato que ha de ser dueño de todo cuanto en su torno se relaciona con su mente, que llegará a una de las etapas del Recinto Eterno en donde le cerquen sutiles tentaciones que ya no embestirán contra la naturaleza inferior sino que se atreverán al ataque contra la superior, con el intento de valerse de la mente para perder al discípulo después de fracasar en su empeño de expugnarlo con el ariete de la concupiscencia y de los groseros halagos de la carne.
Después sobrevienen las insidiosas tentaciones que en numerosos tropeles engañan al hombre interno y le rodean mientras asciende por su áspero sendero. Por todos los lados le asedian las tentaciones del mundo mental, y así debe haber logrado completo dominio sobre las imágenes mentales de su propia creación, antes de poder mantenerse impertérrito, sereno e incólume entre aquella turba de atropellados pensamientos que le asaltan, no ya vigorizados y fortalecidos por las flacas mentes de los hombres terrenos, sino por un formidable impulso que entraña algo de la índole de las fuerzas del plano espiritual, aunque del aspecto sombrío que intenta matar el Alma y no del luminoso que anhela auxiliarla. En el Recinto Externo se encuentra cara a cara con estas potísimas fuerzas del mal que enérgicamente le acometen ; y si no logró dominarse en los límites de su mente ante los débiles ataques del mundo terreno ¿cómo podrá resistir a las huestes de la maligna entidad de Mara? ¿Cómo recorrerá esta cuarta etapa del Recinto Externo, en cuyo torno se apelotonan los enemigos del Alma, y por la que nadie puede pasar si no goza de absoluta paz? Después adquiere el Alma la fuerza derivada de la fijeza de la mente, ya tan robusta que puede posarse en lo que elija y permanecer allí inconmovible a pesar de cuantos torbellinos la circunden.
Es ya tan firme, que nada externo logra perturbarla, y tan vigorosa que ya no necesita esforzarse en anular cosa alguna, pues ha trascendido la etapa en que es indispensable el esfuerzo. Cuanto más fortaleza tenga el Alma, menos habrá de esforzarse en su actuación; y cuanto más potente, menos mella le harán las acometidas del exterior. Entonces llega la mente a la gloriosa etapa en que sin necesidad de matar los pensamientos caen sin vida junto al santuario, porque ya no necesita la mente matar ni que la maten, puesto que ya está limpia y es pura y obediente. Así comienza la identificación de la Mente con el Alma, resultando de ello que al chocar con la mente algo extraño, se anula por su propio impulso, es decir, que no hay necesidad de rechazarlo porque muere herido por la misma violencia del choque. Tal es la fijeza de mente comparada a una luz puesta en lugar resguardado de todo soplo. En este lugar de sosiego a la sombra de los muros del Templo, goza el candidato de absoluta paz y ( como dice el Kathopanishad II 20 ) libre de deseos y de inquietudes se adueña de su voluntad y con sosegados sentidos contempla la majestad del Alma, porque entonces ya no iluminan su vista entrecortados vislumbres ni vacilantes rayos de luz, sino que en aquella absoluta paz y serenidad, sin rastro de deseo ni la más leve pena, la majestad del Alma brilla esplendorosa sin eclipses y en toda su integridad la refleja la mente, que si antes era como polvoriento espejo o lago agitado por el viento, ya es pulimentado espejo de perfectos reflejos y lago tranquilo que a la montaña devuelve la imagen de sus árboles, y la de sus estrellas y arreboles al cielo. Pero ¿cómo así? La amonestadora voz nos habla de un momento de peligro por que ha de pasar el candidato poco antes de llegar a la etapa en que ya la luz no vacile. Es el momento en que la mente, a manera de alocado elefante enfurecido en la selva, empeña su última lucha con el Alma. ¿Cómo domar entonces a la mente?
Es su postrera porfía, el final esfuerzo que al verse amenazada de sujeci n intenta la naturaleza inferior para pre valecer contra la superior. Porque seg n nos dicen todos los libros que tratan de la Iniciaci ny de la Sabidur a oculta, cuando el candidato se acerca a la puerta del Templo y antes de atravesarla, todas las potesta des de la Naturaleza, todas las fuerzas mundana les se levantan contra l para derribarlo. Es la ltima lucha que ha de sostener antes de la definitiva victoria, y esta lucha es el viv simo reflejo de otra empe ada en planos inimaginables por lo superiores, donde los m ximos entre los mayores encontraron su camino. De esta lucha es s mbolo la ltima que cabe el Arbol sagrado donde recibi la iluminaci n que lo convirti en Buddha, sos tuvo Gautama contra las huestes en su alrededor arremolinadas con intento de cerrarle el paso. Aunque en planos much simo m s inferiores, tam bi n ha de sostener esta lucha crucial el disc pulo que en su presente vida se acerca a la puerta del Templo. C mo vencer en la lucha? C mo seguir las huellas de los que le precedieron en el sendero probatorio? En las palabras del Maestro hallar de nuevo el conveniente auxilio, pues de Sus la bios brota una insinuaci n capaz de guiarlo. Ne cesita se ales que le lleven al Alma Diamante[6] Qu es el Alma Diamante? La que se ha unido completamente al verdadero Yo, y sin defecto ni mancha enfoca con diamantina diafanidad la luz del Logos, para irradiarla a los hombres. El potente Nombre que acabo de citar, como pudiera citar otros Nombres de igual significado, aunque en diversos idiomas, es el del Alma superior a to das las dem s, el Alma Diamante, tan di fana, tan pura y sin tacha ni grieta, que por su medio alumbra a los hombres la luz del Logos. Es el Alma que miramos en los momentos de suprema aspiraci ny que nos atrae con s lo un vislumbre de su belleza y un toque de su lumbre.
Porque el Alma se remonta hacia su origen como la flor se explaya hacia la luz, y las señales que la atraen son los fulgentes resplandores del Alma Diamante derramados sobre la que, aunque débil y vacilante, es Ella misma, y con divina energía la impulsa a unirse con Ella. Cuando el discípulo tiene más perfecta comprensión descubre el significado de la frase: Alma Diamante, y se convence de que también en él encarnará el Alma Diamante. ¡Mira a tu interior! ¡Eres Buddha! Echa de ver entonces que mente y cuerpo son instrumentos para el servicio del Alma y tan sólo útiles y valiosos cuando funcionan para alcanzar lo superior. La devoción afina después las cuerdas de la mente en completa sujeción al Alma que a su vez las templa por virtud de la devoción, y entonces es la mente un instrumento a propósito para que lo pulse el Maestro y arranque de él toda melodía terrenal y celeste. Por fin el discípulo llega ante la puerta del Templo y se percata de que se ha encontrado a sí mismo, que el Alma es él y contempla entonces a un Ser todavía más elevado con quien aspira a unirse en el interior del Templo. Mientras estuvo ante la puerta unió su yo perecedero con su eterno Yo, la mente con el Alma. En este punto comienza a identificarse por adoración con el Supremo, pues reconoce que en su vida cotidiana puede el Alma estar en perpetua adoración prescindiendo de las tareas en que se ocupen mente y Cuerpo, y que la vida del discípulo es la ininterrumpida adoración del Supremo, la incesante contemplación del Alma Diamante. Reconoce también que mientras el Alma está así ocupada en el Recinto del Templo, el cuerpo y la mente trabajarán en el Recinto Exterior y en el mundo en favor de la menesterosa humanidad, pues son sus útiles o herramientas de trabajo en la vida terrena los que funcionan, entretanto su verdadero ser está en adoración. Entonces comprende el significado de la frase: – los ángeles del cielo ven cara a cara al Padre – porque la visión del Alma Padre es perpetua y ni las nubes terrenas pueden obscurecerla ni las obras del mundo estropearla. Mientras cuerpo y mente laboran, el Alma está en incesante contemplación, y cuando el Alma llega a este punto atraviesa el umbral, pasa del Recinto Externo al Templo de su Señor.
[1] La peregrinación de la humanidad durante su presente ciclo evolutivo consiste en pasar siete veces por una cadena de siete globos. En cada globo se detiene muchos millones de años durante siete veces y por lo tanto, como los globos son siete, hay cuarenta y nueve detenciones.
[2] De todo cuanto expone la señora Besant se infiere que toma como sinónimos las palabras Alma y Ego. En el actual estado de conocimientos teosóficos ha prevalecido definitivamente la palabra Ego para denotar la individualidad o verdadero hombre. – N. del T.
AUTOR: Annie Besant
Libro: Hacia el templo “Conferencias 1ª y 2ª” de Annie Besant
